Azt gondolják, hogy az csak úgy van.
Azt gondolják, hogy lesz egy perc alatt, egy pillanat alatt.
Azt gondolják, hogy ez is egy első lélegzet, amivel egyszerre megtelik a tüdő, és onnantól működik.
Azt gondolják, hogy ösztönszerűen benne van.
Azt gondolják, hogy tanulhatatlan.
Azt gondolják, hogy erőltethető.
Azt gondolják, hogy a sírástól függ.
Azt gondolják, hogy az örömtől függ.
Azt gondolják, hogy az időtől függ.
Azt gondolják, hogy gondolhatják.
Azt gondolják, amit mások.
Azt gondolják, amit a szomszéd.
Azt gondolják, amit a tévé mond.
Azt gondolják, amit a politikusok mondanak.
Azt gondolják, hogy tudnak mindent.
Pedig senki sem tudja. Csak ő.
Pedig senki más nem tudja. Csak talán ő.
Pedig még talán ő sem tudja.
Ő az anya.
Lehet, hogy már kislánykorától.
Lehet, hogy nem is akarta kislánykorától.
Lehet hogy egyáltalán nem akarta.
Lehet, hogy csak később jött rá.
Lehet, hogy ez mégiscsak tanulható.
Lehet, hogy csak ráérezhető.
Lehet, hogy kínszenvedés.
Lehet, hogy szenvedélyes.
Lehet, hogy pillanatok alatt.
Lehet, hogy évek alatt.
Lehet, hogy évek múltán még mindig változik.
Lehet, hogy soha nem is tudjuk meg, milyen lehetett volna.
De akkor is: ő az anya.
És ha anya vagy, ahogy én is, akkor tudod.
Ha anya vagy, ahogy én is, akkor most fojtogat a sírás.
De az is lehet, hogy nem.
Én csak magammal vagyok elfoglalva. Én nem kritizállak.
Én nem mondom meg, hogy milyennek kellene legyél.
Én nem mondom, hogy tanulj, vagy ne, hogy sírj vagy ne, és gyötrődj vagy ne.
Én nem mondom, hogy írjál, vagy mosolyogj, vagy like-olj, vagy szépülj, vagy éppen hogy légy büszke a ráncaidra.
Én csak azt mondom, hogy számomra anyának lenni gyönyörűség volt akkor, akkortól, és most is.
Boldogságos Anyák Napját kívánok!
