Tavirózsa

Hála

Fekszem az ágyon. Nézem a napfényt, ami beragyog a szobába. Felettem van, felettem, de mintha én is benne lennék. Talán meleg is jön ebből a fényből, a napfényből, a napból, amit nem látok. Csak érzékelem, hogy van valami odakinn, amiről nem tudok semmit, de ami mintha bennem élne.

Fekszem az ágyon, és meg akarom mozdítani a lábamat. Nehezen megy. Mintha valami lefogná. Talán egy takaró. Vagy a ruha. A ruha nagyon tud szorítani. De most ezzel sem foglalkozom, csak picit megmozdítok annyit a lábujjaimból, amennyit tudok. Itt vagyok, tavasz van, napfény, és én szuszogok. Emelkedik a mellkasom, belélegzem, aztán ki. Emelkedik a hasam is, bár csak egy darabig, mert valami ellenállás van.

Sírnom kellene, és sírhatnék is. De még nem. Még nem akarok. Még csak lélegezni akarok, és nézni a fényt. A fényt, ami az ablakon át a függöny mellett vetül az ágyra. Amin fekszem.

Megmozgatom az ujjaimat. Mozognak. Nagyon jó érzés. Ki vannak nyújtva. Eddig ezt nem tudtam megtenni. Volt, hogy csúsztam, siklottam, de nem tudtam így kinyújtani a kezemet.

Megfeszítem a karomat, és fel akarom emelni, magam elé, közelíteni a kettőt egymáshoz. Nehéz.  Itt minden lehetséges, de minden nehéz. Hol vagyok?

(Ez a kérdés volt bennem, de a válasz is – jó helyen vagyok. )

Végre meg tudom emelni a karomat, és bekerül a látóterembe. Egy rózsaszín pamacsot látok. A pamacs végén van valami, ami mozog. Tudom, az én vagyok. A valami, ami mozog, és ami mozgat. Én vagyok. Én mozgatok. Az a rózsaszín valami, az a kötött ruhácska, nem engedi.

Nem tudom jobban megmozgatni a karomat, de erőltetem. Valami feszít. Egészen biztos vagyok benne, hogy mindjárt sírok. Mert felöltöztettek. Mert becsomagoltak. Mert nem tudok mozogni. Nézem még a napfényt.  Ekkor behunyom a szemem, és felsír bennem a baba.

Tudom, hogy majd újra kinyitom a szemem, majd egy zöldesbarna szempár fog köszönteni.

Sírok, és boldog vagyok. Hálát érzek. Valami, valahol már tudja bennem, hogy megszülettem.

Ma ez a fény megtalált. Az emlék megtalált, és én hálát adtam.  Hálát, pont azért, hogy hálát tudtam érezni az emlékemért– mert egyszer megszülettem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük