Adni jó – TrueVille story

Trueville – ben adni jó…
Adni jó. Kapni is jó.
Amikor adunk, akkor szeretjük látni a másik arcát, reakcióját, megköszönését. Ez talán egyfajta viszont ajándék, köszönet az adásért.
Lehet, hogy sokan pont ezért adnak? Még ez is előfordulhat.

Régen, amikor adtam valakinek, azt vizsgáltam meg magamban, azt néztem meg a fogadón vagy körülötte, hogy vajon mire költi, mire használja, amit adok. Jóra? Ennivalóra? Arra, amire való? Ugye tényleg hozzá kerül, és nem valami kéregetőket alkalmazó maffiához?


A múltkor vásárolni mentünk, és bizony sok-sok tízezer forintért, sok-sok napra, hétre való élelmet és más piperét pakoltunk kosarunkba. Nem esett jól vásárolni, hiszen félelmetes a helyzet a maszkokkal, gumikesztyűkkel, és ha valaki nem viseli, az még félelmetesebb. De jó érzés töltött el, hogy megkapjuk amiért mentünk, és hogy meg tudjuk venni.
Ekkor jött oda egy kéregető, aki egyébként gyalog volt egy jórészt csak autóval elérhető helyen, és azt mondta, hogy élelemre kéri magának és a gyerekeinek. Párom elővette a pénztárcáját, és én is bólintottam. Papírpénzhez nyúlt, egy nagyobbhoz. Jól esett adni. Utána jutott csak eszembe, hogy „remélem tényleg élelemre költi”. De ekkor már mi odébb álltunk, és igazából nem is érdekelt komolyan, csak megszokásból hozta elmém elém.

Valamit megéreztem abból, hogy úgysem tudok más lenni,
mint aki vagyok.

Adok, és kész…

Adok és kész. Ha úgy érzem, akkor adok, ha nem érzem úgy, akkor nem adok. Minek ezt megmagyarázni más felé, és minek is magyarázom magam felé?

A lényeg az, hogy régen máshogy gondoltam, és most pedig így éreztem. Mert változok én is, ahogy változnak az idők.