Én a ködben

A big WHY és a kicsi én

Hallgatok és videón félszemmel nézek is egy gyönyörű nőt, nem vonzódás van bennem, hanem inkább csodálat. Vagy valami. Na nem a barna haja iránt, de valami a határozottságában van, ami vonz. Magas homloka ritkán gyűrődik, és amikor szigorú, még nincsenek ráncok a szája körül.

MIÉRT – ordítja arcomba, Miért szeretnéd? Miért, miért, miért???

A spirik és a coachok is rendkívüli hangsúlyt fektetnek a miért kérdésre.

Akarok egy új munkát.

Miért? Mert utálom a régit.

Miért? Mert rosszak velem. Mert elegem van.

Miért? Mert nem vagyok megbecsülve.

Miért akarsz megbecsülve lenni? Mert tisztelem magam eléggé.

Miért akarod tisztelni magad? Mert boldog akarok lenni a munkámban.

BOOM, mondja a spiri, megérkeztünk a gyökérokhoz.

Gyökérok szerinte az, aminél nincs mélyebb, mert az a lélek célja.

Fiatal. Én meg már több évtizede ebben – rá kellett jönnöm, hogy szerintük a gyökérok az, amit már elég mélynek nevezünk, eléggé rózsaszín, vagyis elég szép a spiriknek. Vagyis szerintük mondjuk a „világuralmat akarok, mert én vagyok az antikrisztus” biztos nem lenne elég jó gyökérok. Akkor biztos tovább kérdeznének. Itt meg nem.

Pedig lehetne most is tovább is kérdezni.

Na, csak játszásdiból. Miért akarsz boldog lenni?

Miért akarsz boldog lenni? Mert mindenki az akar lenni. Jobb, mint ami most van.

Miért akarsz jobbat, mint ami most van. Mindenki azt szeretné. Én is.

BOOM, elértünk egy olyanhoz, ami nincs tovább. Miért? Mert másokra hivatkozunk.

Mert nem láthatunk tovább sok esetben annál, amit a többség, a nagy tudatalatti (spiri szóval), elénk hoz. A társadalmi elvárás, szokás, kimondott és elhallgatott belső vágy hozza ezt.

Mert ez a nagy következő kérdés. Ez a nagy társadalmi, korszakmegoldandó dolog. Most nem a túlélés, (bár ki tudja, ha sokáig még otthon leszünk) hanem a boldogság.Ez van benne a gondolatainkban, beszélgetéseinkben.

Nem rossz ez, sőt igencsak jó. Hiszen mindenki máshogy boldog, vagyis, ha saját életünkre le tudjuk ezt fordítani, akkor megtettük, amire mi ide ebbe az életbe érkeztünk.

(Tudom, ez is spiri. A nagy életfeladat. Én sokszor érkezek ide kérdéseim feltevése okán.)

Na de mi az az életfeladat? És miért?

Danielle Steel szerint a legboldogabbak az estéi, amikor ír. Vagy akár a napjai, mert ő sokat ír.

Az írók nagy része így van ezzel, azért ír, mert közben boldog, vagy valami nagyon hasonló.

Megnyugszom én is. Ami addig zavart, már nem. Vagy beleveszem, kiírom, beleírom, vagy nem. De írok, és ahogy a fekete betűk peregnek és hullanak a papírra, mint hajszálaim a reggeli fésülködés befejeztével a mosdókagylóba, a képzeletbeli tükörben meglátom magamagam. Most megfésülködve, de smink nélkül. Mosolygósan. Egy pillanatra magam számára is igazi, önfeledt mosollyal.