Itt van az ősz, és lelkünk megpihenni vágyik…. Vágyak, sóhajok szakadnak fel belőlem, és belső énem versben dalolja, hogy megéltük a nyarat, az indián nyarat, ezer helyen voltunk, jártunk, beszélgettünk. Láthattuk, mi látszik.
Szívünk mindezt feldolgozni vágyja
Ezer emlék, ami simította, karcolta és vágta,
Ezer toll és levél hullott reája.
És most lehull erdőnk és lelkünk ruhája.
Pőrén áll a lélek, mégis erős maga.
Nem védte a levél, nem véd a dús haja.
Védi az az érzés, mi áradt beléje.
Leterül a szőnyeg sok kisleány elébe.
„Jer, jer hozzám, lépjen már a lábad
Ezer vörös folyó, minek vize árad
Ezer érzés ring már ott, lelkedben
Ezer ének lesz majd kitárult kezedben”
Itt az ősz, jön a tél, ezer ajtónk zárul.
Benn magunkban forr az üst, lángján mindig ámul
Belső szemünk, s a kezünk vágyja már a vásznat,
Ahová a lelkünk színe egyszer-majdan árad
Itt van az ősz, szívünkbe bezárul a látvány,
Eltakarja már az avar, és némi sár is ránk vár,
Talpunk alatt keményedik, megfagy az a kéreg
A katlanban forr az érzés, hogy belül mégis élek!
