Van egy falu. TrueVille. Sokan szeretnének itt lakni, de kevesen tehetik. Mert a belépés feltétele egy szabály, mely könnyűnek látszik, de nagyon nehéz ennek megfelelően élni.
„Önnön valódat mutassad, csak azt, de azt teljesen. Hagyd kívül az előítéletet, elvárást, szégyent, féltékenységet, bántást, és velük együtt ott marad majd a félelem, bánat, gyötrelem, kín is.”
TrueVille lakói névről ismerik egymást. Sokat beszélgetnek, játszanak, vitatkoznak. És időről időre cserélődnek. Megváltoznak az arcok, az alkatok, eltűnnek lakók, majd visszatérnek.
Csak a gyerekek nem változnak. Akik itt, TrueVille-ben születnek, azok egész életükben itt maradnak. Zarándokútnak vélik csupán a kinti valóságot, tanulóként és egyfajta tanúként végigjárják a környező falvakat, városokat, a Bűnt, a Háborút, a Kegyetlenséget, a Csatát, és be-beugranak mindezek után és közben otthonukba, TrueVille-be. Nem azért jönnek vissza, hogy gyógyírt keressenek bajaikra, a látottakra. Csupán azért, hogy így megértve szüleik mély sebeit, azt kezükkel, szívükkel gyógyíthassák.
TrueVille.
Kedves Olvasó, eljössz-e velem ide?
Ui: Régen kezdtem el írni a TrueVille Stories, vagyis LélekErdő Meséi sorozatot, most jött el számomra az idő, amikor elkezdem megosztani.
