Egy kis tódítás, egy kis lódítás. „2 hónap az átfutási idő” mondja, és később kiderül, akár 2 hét alatt is megvan. Mi pedig köszönetet mondunk annak, aki elintézte.
„Megkérdezem a főnököt, hogy ennyiért odaadhatom-e” – majd pedig megnézi a listaárat, és persze ő maga is tudja, meddig alkudhat. Majd visszahívja fél nap múlva a klienst, és megadja a remélhetőleg kedvező választ. „Kiharcoltam” mondja.
Meddig nem mondunk igazat? Addig, míg a másik nem fogadja el, vagy addig, míg nekünk nem lesz elegünk?
„Jól beszélek angolul” mondtam egészen addig, míg meg nem mondták, hogy ezzel hátrányba vagyok. „Akik csak pötyögnek, azok is ezt mondják. Neked azt kell mondanod a te angoltudásodra, hogy kiváló”. Hazudok, vagy csak alkalmazkodom a nagy többséghez? Nekem addig a kiváló azt jelentette, hogy valaki szépirodalmat fordít.
A két hónapos határidőrőo, hogy elintézhető a két hét, ha valaki kitartóan hívogatja őket?
Az alkuról mindenki tudja, hogy udvariasságból ki kell várni a délutánt, mintha megkérdezte volna a főnökét?
Hazudunk, mert az igazat nem lehet kimondani?
Meddig még? Kikkel még?
Trueville-ben nem lehet hazudni. Megérződik, mint a víz, ami elszíneződik a belepisilő ember körül, az adaléknak köszönhetően.
De Trueville-be egyébként is azért érkeznek, hogy megismerjék az igazmondás kényelmes és kényelmetlen érzéseit. Trueville-ben azért nem kell ezt ellenőrizni, mert eleve ez Trueville definíciója.
Ha már magadnak sem hazudsz, akkor megérkeztél.
Welcome to Trueville. Köszöntelek Lélekerdőn.
